Levendulaszín rózsák.
Megtestesült illat,
A hajnal püspöki színe,
Feltáruló szellem.
A virágok még a pokolba vezető út mentén is mosolyt csalnak
az arcunkra. Törékenyek, múlandók, megalkuvást nem ismerők.
Senki nem változtathatja meg a természetüket. Igaz, könnyű őket
elpusztítani, de mit érünk vele? Nem kényszeríthetjük rájuk az
akaratunkat.
A virágok felébresztik bennünk az ösztönös gondoskodást, hogy
védjük, csodáljuk és óvjuk őket. Ez a világ túl csúf, túl erőszakos.
Kell lennie valami törékenynek, amivel törődhetünk. Ehhez túllépünk
a nyerseségen, az egyre finomabb felé. Amikor virágokat áldozunk
az oltárunkon, értékes ajándékot ajánlunk fel. A pénz túl
közönséges, az étel túl prózai. Csak a virágok szeplőtlenek. Velük a
tisztaságot ajánljuk fel.
A virágok gyengédsége könyörületet, együttérzést és megértést
kelt. Ha ez a szépség törékeny, annál jobb. Az élet maga is tünékeny.
Ne sajnáljuk az időt a szépség csodálatára az állandótlanság közepette.
A verseim, rólam szólnak, itt én szólok a mindennapjaimról, olvasóimnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése