Meghalni olyan, mint kánikulai napon mély tóba merülni.
Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?
A harag mindig félelemből fakad, a félelem pedig abból, hogy attól félünk, elveszítünk valamit.
A felhő nem tudja, miért épp erre száll, s miért épp ily sebesen. Érzi a késztetést: most erre van az út. De az ég tudja az okot és a célt minden felhő mögött, s tudni fogod te is, ha elég magasra szállsz, hogy túlláss a láthatáron.
Ha bárkit meg akarsz tartani az életben - soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van!
Milyen hamar belemerültünk a díszletek felállítgatásába, s közben megfeledkezünk arról, hol a gyémánt értékű lényeg! Egyetlen dolog számít, amikor földi életünk végére érünk: hogyan szerettünk, jól csináltuk-e - milyen volt az a szerelem, amely belőlünk fakadt?
| Íme próbája annak, hogy földi küldetésed Véget ért-e már: Ha élsz: még nem. | ||||||||
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése